Felkelek minden reggel, felöltözök, magamra öltöm a mosolyt vagy a semleges "leszarom fejet". Járok kelek, mintha minden rendben lenne. Néha kicsúszik egy-egy másra utaló szó, mondta vagy mozdulat... De közben belül újra és újra csak meghalok. Emésztem magam olyanok miatt, amikről nem tehetek. Évek óta próbálom óvni kicsi lelki világomat a nagy megrázkódtatásoktól, erre tessék... Mindig belefutok egybe.
Nem tudom megbeszélni senkivel... Nem tudom megfogalmazni. Mikor ott áll előttem valaki, készen arra, hogy kiöntsem a szívem nem tudom mit mondjak. Talán megeresztek egy zavart kacajt, amibe egy néma könyörgés van sűrítve. Könyörgök, hogy ne kényszerítsen arra, hogy ki kelljen mondani. Kimondva a dolgok mindig valóságosabbnak tűnnek...
Amíg tudok nem tudomást venni a dologról addig jó. De a mélypont után csak haldoklom... Törni-zúzni szeretnék néha, és csak állni és üvölteni. Vagy csak sírni. De már arra is képtelen vagyok. Nincsenek könnyeim. Elfogytak.
Szeretnék egy szívtelen, érzéketlen, kőszívű valaki lenni, de nem megy. Nem tudok ilyen lenne sokáig. Persze valakivel megy. De nem mindenkivel.
A boldogság nincs ingyen, ha valamit akkor ezt megtanultam. néha olyan könnyű boldognak lenni. Napokig csak felhőtlen nyugalom leng körbe. De aztán jön valami... valami, ami megmagyarázhatatlan. Egy érzés... egy szó... valami. És a törékeny boldogság szilánkom oda van. Mostanában már szerencsére egyre több kell, hogy beteljen az a bizony pohár. De még mindig nem elég mély ahhoz, hogy néha ne akadjak ki nagyon dolgokon.
Aztán persze felállok. Mert fel kell. Muszáj folytatni onnan ahonnan abbahagytad. Menni kell tovább, és soha, de SOHA nem szabad visszanézni. Mert néha a visszatekintés fájdalmasabb, mint maga az esemény átélése...