The Sugar Blog

Hi Sweeties!

 Múlt pénteken interjút csináltunk néhányan az Ösvénytől egy kazahsztáni segédpüspökkel, Athanasius Schneiderrel. Szuper élmény volt. Meghallgattuk az előadását aztán pedig beszéltünk vele. Én leginkább fotóztam és a kérdéseket írtam meg, Adam és Rachowi pedig kérdeztek. Volt néhány különös incidens, de összességében szép nap volt...
 Egészen estig, amikor is több dolog miatt is kibuktam. Adam is felhúzott nagyon, apu is az agyamra ment, a derekamból is elegem lett, éhes voltam, mert egész nap egy negyed bögre levest ettem csak és még sorolhatnám... Aztán Bogival megoldottuk a problémák nagy részét. Ettem, megbeszéltük, amit Adammel nem tudtam, kidühöngtem magamat és, bár nem igazán használ, gyógyószert is bevettem. Termékeny nap volt...


 Aztán szombaton volt életem első MRI vizsgálata, és szörnyű volt. Negyed órán át feküdtem egy bezárt gépben, ami fura hangokat hallatott. Mondjuk a hangok számomra egy Avicci mixre hasonlítottak, semmint zajra, de ez mellékes. Aztán mikor kijöttem szörnyű migrénem volt.
 Még lesz majd kettő, és egy izotópos vizsgálat, meg néhány más, egyéb, vizsgálatra is sor fog kerülni. Emellett kaptam fűzőt, ami egészen tűrhető és egy erősebb fájdalomcsillapítót is. Viszont az a két hetes kórház dolog továbbra se tűnik valami kecsegtető ajánlatnak...

 Avery és Dorothy szólt, hogy páran átjönnének pénteken suli után meglátogatni. Szám szerint négyen, név szerint pedig ugye ők, Lotti és Olive. Olyan kis cukik a drágák. Mivel messzi laknak tőlem ezért felajánlottam nekik, hogy aludjanak itt, de Avery babát látogat, Olive és Lotti meg elutaznak azt hiszem, így csak én is Dorothy leszünk. Elvileg anyuék elmennek próbára. Anyu mindenképp menne, de most apu is menni fog, mert Passiót próbál Kamilla meg általában ott lebzsel ilyenkor. Szóval vicces lesz. Úgy tervezem, hogy majd sétálunk is egyet. Remélhetőleg tudunk találkozni bizonyos személyiségekkel.
 Előtte azonban elvileg megint megyek talizni Mr.P-vel. Múlt héten lemondtam, mert a derekam nagyon ki volt és kellett az energia délutánra. Nem tudom, hogy most, hogy lesz.

 Tegnap kellett volna hazajönnöm Nápolyból. Kissé megviselt a gondolat, hogy erről is lemaradtam...
Valahányszor van valami nagyobb volumenű dolog, ami tényleg érdekel is, az esetek 80%-ban lemaradok róla. Az vigasztal, hogy a derekam miatt, ha megvesszük a jegyet valószínűleg kárba veszett volna. Mindegy is, ilyen az én formám...

 Pozitívum, hogy ha a körülmények úgy hozzák végre ott aludhatok Kingánál...♥ A baj csak az, hogy nem garantálható, hogy nem robban valami...
Viccen kívül viszont Nagyhéten lenne, és korán kell kelni. Szóval parádés lesz.

 Más téma... Képzeljétek a színészet és éneklés, mint vágyálom, egyre erősebb bennem. Ezen a héten filmek, rock operák betétdalait tanulgattam hallás után. Illetve néhány angol számot is.
 Apropó zene... Dorothy kérdezte nincs-e kedvem menni vele szeptemberben Nickelback koncertre. Naná, hogy van. Itthon még nem kérdeztem meg, de reménykedek.
Illetve egyre közelebb érünk a magánének felvételihez. Remélem, hogy felvesznek. Nagyon szeretném kicsit edzeni a hangomat, gyakorolni és fejlődni is!




xx.

Hi Sweeties! ☺

 Mindenek előtt szeretnék utólag is nagyon boldog karácsonyt és sikerekben gazdag, békés, boldog új évet kívánni mindenkinek!
 A téli szünetem elég jól telt. Az első három napban, szinte csak próbákra jártam és ajándékok után rohangáltam vagy volt, hogy díszletet festettem. Aztán csütörtökön volt a pásztorjáték, ami hatalmas sikert aratott. Nagyon tetszett mindenkinek, és idén először még hallani is lehetett.
 Otthon aztán vacsoráztunk a családdal és ajándékoztunk. (erről később bővebben lesz szó)
Aztán utána jött az éjféli mise előtt szokásos, gitáros karácsonyi áhitat, ami szintén nagy sikert aratott. Sajnos az éjfélin idén sem tudtam ott maradni. A kimerültség leterített...
 A következő nap pihenéssel, és punnyadással telt, majd előbb az érdi aztán a budapesti rokonainkkal karácsonyoztunk. Szombat este pedig Petráéknál voltam. Kicsit játszottunk, beszélgettünk meg énekeltünk. Utána Sean, Petra öccse, hazakísért egy közel egyórás kerülőúton. Sokat beszélgettünk, és ez azóta sem változott. Tegnap például rám írt, hogy mennyire fontos vagyok neki... Egyem meg.♥
 A téli szünet második hete főleg a szilveszteri buli szervezésével telt. Kingával elmentünk bevásárolni, berendeztük a szabaduló szobát és megszerveztünk mindent, hogy az egész olyan tökéletes lehessen, amennyire csak lehet. Azt hiszem elmondhatjuk, hogy szép munka volt.
Nagy örömömre még Avery is el tudott jönni. ☺
 Péntek, szombat és vasárnap pihentem, szorongtam és szenvedtem... A szorongásomat nem ecsetelném, legyen elég annyi, hogy fel fogok keresni valakit, akit már rég felkellet volna. A szenvedésem tárgy pedig nem más volt, mint a derekam. Ugyanis a drágaság úgy döntött, hogy nem engedi, hogy fájdalom nélkül 5 percnél tovább csücsüljek egy helyben. Ebből pedig az következett, hogy a suli első napját ágyban töltöttem...

 Igazából, amiért most úgy döntöttem, hogy leülök blogolni az nem a fent ecsetelt téli szünetem lett volna. Arra gondoltam megállok és visszanézem az elmúlt egy évet. Hogy mi minden is történt és mit szeretnék elérni. Nem vagyok a fogadalmak híve, mivel egy hét utána elfelejtem, ha meg nem akkor vagy megszegem, vagy rájövök, hogy ez baromság. Egy szó, mint száz, sose teljesítem őket. Tehát aki azt várja, hogy most fűt fát megfogadok az csalódni fog. De úgy érzem, az ilyen típusú "visszatekintések" akár hasznosak is lehetnek... Szóval lássuk a medvét.

 Amikor 2015-re gondolok az első dolog, ami eszembe jut, az a tavalyi év első néhány perce. Mikor ott álltunk a plébánia udvarán, pezsgővel a kezünkben és azt néztük, ahogy Eric próbálja kilőni a tűzijátékot és mindenki boldog új évet kívánt a másiknak, én csak álltam ott és sírtam. Rettegtem attól az évtől. Hogy miért? Mert az én életemre különösen igaz, hogy "néha árnyéknak is jönnie kell, különben nem tudnánk örülni a napfénynek."  Az előző évem nagyon jó volt, és tudtam, hogy ez nem marad így sokáig és valami történni fog. És féltem. Féltem az ismeretlentől. Féltem, hogy mit veszíthetek. Összességében 2015 jobb év lett, mint amit akkor, abban a percben vártam, mert sok mindenkihez közel vagy közelebb kerültem, sok új embert megismertem, sok helyen jártam és sok mindent megtanultam, de nehézségekből is bőven kijutott.
 A első mérföldkő a szóbeli felvételik ideje volt. Bár még előtte az írásbeli megírása után volt egy nehéz időszakom, amikor is biztos voltam benne, hogy a szüleim utálnak, ezen még is hamar túllettem. Utána kezdett tudatosulni bennem, hogy valami új fog kezdődni. Minden áron egy helyre akartunk menni Kingával, és én igyekeztem is mindent beleadni, de sajnos nem sikerült. Bár erről nem a szóbeli eredménye tehetett...
Azon a hűvös tavaszi reggelen, amikor már nem is tudom miért, de még suli előtt leültem netezni, és Kinga elküldött egy linket, eltört bennem valami. Mikor megláttam a nevemet a Felvételt Nyertek névsorában és az övét a 10. átnézés után se találtam, csak egyetlen dolog járt az eszemben... Mi lesz velem nélküle? A suliba vezető utat, és a becsöngőig hátralévő 15 percet végig sírtam a lány mosdóban. Aztán bejött Kinga és megnyugtatott. És aztán ez így ment minden egyes héten. Egészen szeptemberig.
 Persze addig rengeteg idő eltelt és sok jó dolog történt. Sok program, korizások, kirándulások, mozizás, bérmálkozás, ballagás, ministráns tábor és még sok spontán, és előre meghirdetett program. Sok beszélgetés és szomorkodás.
 Aztán jött a szeptember és rájöttem, ha nem kezdek magammal valamit, 4 évig egyedül, egy fülhallgató és egy könyv társaságában, fogom tölteni a suliban töltött napjaimat. Ettől a gondolattól pedig irtóztam. Így bedobtam magam és szereztem barátokat.
 Az pedig, hogy 4 hónap ismeretség után, ha nem vagyok suliban minimum 3-an biztos megkeresnek, hogy hol a halálomban vagyok, és miért nem tudnak megölelni, sokat javított az "engem senki nem szeret" világnézetemen. Nem mondom, hogy eltűnt, de jóval kisebb mértékben rágódok ezen...
 Ministráns tábor után is volt egy kisebb hullámvölgy az életemben, de ezen Petra, Bogi, Sean és Kinga segített. Bár utóbbi mindig mindenen segített...♥  Ennek ellenére az idei nyaram a felejthetetlen kategóriába tartozik. Seanel ekkor kerültünk olyan közel egymáshoz, hogy mára már ő az én Bátyuskám! Talán az volt az év legszebb időszaka. Olyan júniustól október végéig és a december vége az az időszak, amire rá tudnám húzni azt, hogy legjobb.
  Szeptember és december között elég egyhangúan teltek a napok. Főleg boldog voltam. Itt egyedül a tanulással kapcsolatban akadtak nehézségeim. Bár ez elég sok szorongást okoz nekem. És Kingával a barátságunk továbbra is olyan szilárd, mint eddig, vagy talán még szilárdabb. Ez pedig nagy megkönnyebbülés és megnyugvás a számomra!
  Viszont bármilyen nehéz év is volt, a lezárása ígéretesnek tűnt. És, ha igaz a mondás, miszerint az éved olyan lesz, mint amilyen az éjfél pillanata, akkor egy békés és áldott év elé nézek... Mert, ahogy 2015. december 31-én, éjfélkor ott álltunk az oltár előtt, és vártuk a szentségi áldást, hálát adtam mindenért. Minden nehézségért, akadályért, ajándékért, könnycseppért, barátért, kedves szóért, nevetésért, vidám és szomorú pillanatért, programért. Mert ezek nélkül nem az lennék, aki vagyok.

 Tudom, ez egy elég nagy vonalakban történt visszatekintés, de nem tudtam volna mindent leírni, ami történt, és a lényeg benne van.
Hogy mit várok ettől az évtől? Őszintén szólva nem tudom... Azt, hogy összeszedem magam, és helyrerakom, ami nincs a helyén. Tudom, hogy nem vagyok egyedül és van aki segítsen ebben. Én is segíteni szeretnék ugyanebben másoknak.
 Nyilván vannak kissé földhözragadtabb céljaim, de azok java része szerepel a 101-1001 kihívásban, másik részén pedig még nem gondolkoztam el. Rájöttem, hogy úgyis minden úgy történik, ahogy történnie kell. Nem vagyok szentimentális, de minden okkal történik. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy kihozzuk a lehető legjobbat a dolgokból, és elfogadjuk azt. A miértek keresésének nincs túl sok értelme. Ennek ellenére néha én is elgondolkozok rajta és nem mindig tudom ezt észben tartani, de tudom, hogy sosem fogom megérteni. Bíznunk kell abban, hogy Isten fogja a kezünket, és a elkanyarodunk a rossz irányba, vagy zsákutcába jutunk, Ő ott van és visszavezet minket a megfelelő irányba.

xx,
Lia